Életünk az irodán kívül: Kutyamenhelyi önkéntesség

„Ha egyszer a kutyád elmondhatná, mi mindent lát, érez, hall és szagol benned, beleértve minden lelkiállapotodat, és a bajaidat, még tán a jövődet is, többé nem kellene pszichológushoz menned.” (Müller Péter)

Munkatársaink sokféle jótékonysági munkát végeznek. Önkéntes véradás, Mikuláskaraván, adománygyűjtő futóverseny, TeSzedd mozgalom és egyéb közösségi akciók: mindenki más tevékenységben találja meg azt, ahol a legtöbbet tudja tenni a civil szférában. Fekete Adrienn kolléganőnk – aki a PROGEN oszlopos tagja a kezdetektől – állatmenhelyen élő kutyáknak segít.

A budapesti agglomerációban levő menhelyen, ahol önkéntes, nem altatják el a védenceket. Igyekeznek minél stresszmentesebb életmódot biztosítani nekik, amíg a kutyák és macskák kénytelenek gazda nélkül tölteni idejüket. A „koszt és kvártély” mellett chippel és oltásokkal látják el őket és gondoskodnak egészségügyi ellátásukról. A legtöbb állatot ivartalanítják, hiszen ez a legjobb módja a megelőzésnek. Az állatoknak azonban – akár az embereknek – nem csak fizikai szükségleteik vannak. Egy kis szeretgetés, néhány jó szó, ne adj’ Isten egy rövid séta boldogsága tartja bennük a lelket, míg megérkezik hozzájuk is „A Gazdi”.

…ó, azok a ’90-es évek!

PROGEN: Hogyan kerültél kapcsolatba a menhelyi kutyákkal? Mióta önkénteskedsz?
Fekete Adrienn: 1989 óta folyamatosan volt kutyánk. Nem sokkal később indult a PROGEN élete is egy XI. kerületi kertes házban. Akkoriban az összes kolléga ismerte a két kutyámat – Huszonnégyet és Negyvenkettőt- akik sokszor az iroda kertjében voltak egész nap, céges kirándulásokra mindig vittem őket és a házibulikon is aktívan részt vettek. Volt ilyesmi akkor bőven. 2015-ben volt egy rövid időszak az életünkben, mikor épp nem volt saját kutyánk. Ekkor mentem ki először a menhelyre kutyát sétáltatni, mert elvonási tüneteim voltak. Nagyjából fél éve jártunk ki, mikor az önkéntesek facebook csoportjában jött egy felkérés egy menhelytől, hogy segítsünk a sétáltatott kutyákról leírást írni, mert a honlapon szükség lenne jellemzésekre. Akkoriban elég kevés információ volt fent róluk, így segítség lehetett volna a gazdára találáshoz, ha van némi leírás. A kutyázáson kívül a másik olyan dolog, ami igazán fontos nekem, az olvasás, így az írást is élvezem. Itt volt az a pont, amikor megváltozott minden. Már nem arról szólt a sétáltatás, hogy egy kedvenc kutyussal jól érezzük magunkat, inkább arról, hogy sok kutyával sétáljunk, valamennyire megismerjük őket és minél pontosabb, de egyben vonzó leírás készüljön róluk. A lányom és a férjem hihetetlen módon támogatott ebben, együtt jártunk ki sok-sok hétvégén át. Azóta több száz leírást készítettem már és kaptam sok pozitív visszajelzést.

A két kutya: Huszonnégy és Negyvenkettő sokszor kirándultak a kollégákkal.

PROGEN: Mit jelent a gyakorlatban az, ha valaki önkéntes egy ilyen helyen?
Fekete Adrienn: Eleinte mindenki azzal kezdi, hogy kijön sétáltatni. Jó érzés segíteni a kutyákon, enyhíteni a bezártságukon. Aki nem hullik ki az első rostán és vissza bír jönni az első alkalom után, az előbb-utóbb rutinos lesz és egyre több dologban nyílik alkalma segíteni. Osziczki Tamás kollégánk csak másodszor volt kint, mikor már ideiglenesen elvitt két cicát (akiket azóta örökbe is fogadott), segített hálózni a kenneleket és ha úgy alakult volna, hogy mást is kell csinálni, egészen biztos, hogy abban is részt vett volna. Rengeteg a teendő, mindenki hozzá tud tenni valamit. Van közöttünk, aki rettegő, bántalmazott kutyákkal foglalkozik, próbálja őket szocializálni. Van olyan, aki profi fotós és folyamatosan sétáltatja, fényképezi a kutyáinkat és posztokat készít róluk. Van, aki ügyel a hétvégeken. Van, aki a kutyaházakat rakja rendbe, fúr-farag. Mindenki azt teszi hozzá, amihez ért, amiben jó és amihez kedvet érez.

PROGEN: Te pontosan milyen munkát végzel a menhelyen?
Fekete Adrienn: Nekem leginkább a leírások, jellemzések készítése való. De ügyeletet vállalok szinte minden hétvégén. Ez azt jelenti, hogy segítek a rutintalanabb, vagy éppen először érkező sétáltatóknak. Elmondom nekik, amit tudni kell a sétáltatással kapcsolatban és segítek olyan kutyát választani, aki illik hozzájuk, akivel elbírnak, kihozom a kennelből a kutyát és kikísérem őket a menhely területéről – ha szükséges. Van, hogy kitelepülésekre járok, ahol adományokat gyűjtünk, de volt már, hogy beálltam kifutókat takarítani. Télire szalmázzuk a házakat, tavasszal kullancsirtózunk. Ami éppen adódik és amire alkalmas vagyok.

PROGEN: Van elég ember az elvégzendő munkára?
Fekete Adrienn: Nincs. Soha sincs elég ember. Nagyon sokat lehetne hét közben is segíteni, de az önkéntesek akkor dolgoznak általában. Bárki segítsége nagyon jól jön! Gondozó és önkéntes is kevés van. Itt is – mint mindenhol – az emberi erőforrás a legnehezebb probléma. A feladatok szervezésben segít, hogy van a menhelynek egy sétáltatói csoportja a facebookon. Aki belép, az látja a felhívásokat és ha van kedve, akkor jelentkezik rá. Így egyre több dologban részt tud venni, de mindig csak olyasmiben, amit szívesen vállal.

PROGEN: Mi a legszebb része ennek a munkának?
Fekete Adrienn: Mikor nem találom a helyén valamelyik kutyust és megtudom, hogy örökbe fogadták. Nem fontos, hogy miért. Az okozta-e, hogy láttak egy posztot, olvastak egy leírást, beszélgettek valakivel a menhelyen. Olyan is volt, hogy az utcán a kutyáimat megsimogató családnak elmondtam, hogy jöjjenek el sétáltatni. Eljöttek és két nap után hazavittek egy kutyát. Éppen megérett náluk a helyzet, és a jó pillanatban beszéltem velük. Az, hogy segítünk a jelen élethelyzetükben a kutyáknak, csak plusz, hogy ép elmével és egészséggel ki tudják húzni azt az időt, amíg otthonra találnak. A legfontosabb, hogy gazdához kerüljenek.

PROGEN: …és mit a legnehezebb elvégezni, elviselni?
Fekete Adrienn: Az embereket. Leginkább azt, mikor valaki azt mondja, hogy azért nem megy el egy menhelyre, mert ő nem bírná látni a szegény, szenvedő állatokat. Gyakran hallom ezt a kifogást, és nekem ezt a legnehezebb elviselni. Ha nem saját magukat sajnálgatnák és védenék attól, hogy kellemetlen nekik, hanem inkább segítenének, akkor sokkal jobban működne a világ. És ez nem csak a menhelyekre vonatkozik. Az élet millió szegmense, ahol az „egészséges önvédelem” parancsának engedelmeskedve rengetegen becsukják a szemüket, hogy ne okozzanak maguknak rossz érzéseket. Ezt nagyon utálom.

PROGEN: Van kedvenced a bentlakók közül?
Fekete Adrienn: Már nincs. A legfontosabbnak azt érzem, hogy a régen bent lévő kutyáknak segítsek, így a legtöbb energiát az ő posztjaikra, leírásaikra fordítom. Az új kutyák nagyon sokszor hamar gazdira találnak, de van néhány, akik már évek óta bent van. Ha egyáltalán van kedvencem, akkor ők mind azok.

PROGEN: Vittél már haza állatot arról a menhelyről, ahová kijársz?
Fekete Adrienn: Nem. Végül nem innen fogadtunk örökbe kutyát. Egy barátom ajánlott egy menhelyi kutyust és őt választottuk. Három hónapra rá egy másikat, akit ugyanazon a menhelyen láttunk meg. Őt a férjem választotta. Csak egy szeme van, testileg és lelkileg sérült, sánta kutyus, aki nálunk még le is bénult és hosszú ideig rehabilitáltuk. Gyakorlatilag örökbeadhatatlan kategóriás volt. Rendbejött – amennyire lehetett -, megtanult bízni az emberekben és szeretni minket. Azt hiszem nem véletlenek a választásaink. Legyen szó társról, állatról, munkáról, mániáról.

PROGEN: Mennyire gyakori, hogy az egyszer már gazdára talált menhelyi kutyát visszahozzák?
Fekete Adrienn: Nem túl gyakori, de előfordul. Ezért próbálok olyan jellemzést írni, amiben a lehető legtöbb dolog benne van, amit tudunk az állatról. Így ritka, hogy az új gazdi nem tudja előre, hogy mibe vágta a fejszéjét. Természetesen, ha egy cuki kiskutya széttépi a macskát és megharapja a gyereket, akkor ez elég nyomós indok. Ha valakit allergia rohammal elvisz a mentő, ez is érthető.

Egy biztos: a fajtatiszta, fiatal, szép, világos színű kutyák nem a menhelyeken fognak megöregedni. A fekete vagy sötét színű, esetleg Staffordshire keverék vagy nagytestű kutyák sorsa viszont majdnem kilátástalan. Ezt mindenféle emberi előítélet és korlátoltság okozza. Egy kicsi yorkiban pontosan akkora kutyalélek lakik, mint egy óriási borzas, fekete kutyában. Nincs különbség. A különbség az emberekben van, akik hozzájuk közelednek. Ezen nem lehet változtatni, pusztán annyit lehet tenni, hogy megpróbálom megmutatni a nagy, fekete, borzas kutyának azt az oldalát, ami miatt érdemes odafigyelni rá. Mert mindegyiküknek van ilyen oldala, de csak az embereken múlik, hogy észreveszik-e. Ez nem a kutyákról, hanem az emberekről szól. Az ő hozzáállásukat próbálom megváltoztatni a posztokkal, a leírásokkal, a sétáltatóknak elmesélt történetekkel. Mikor sikerül betörni a páncél alá, ahol a sematikus elképzeléseik laknak, akkor végzem jól a dolgom.

 

Fekete Adrienn (bal szélen) a kollégákkal és az örökmozgó kutyákkal, valamikor a ’90-es években. Jelentkezzen, aki megtalálta a második ebet!

 

Photo Credit: Az első fotó Borsik-Budai Katalin képe egy menhelyi kutyusról. A kirándulások fényképeit Fekete Adrienn bocsátotta rendelkezésünkre a cikkhez.